Ha minden ember, bármely élethelyzetben „jól” viselkedne, akkor talán nem is lenne szükség törvényekre, és a törvényeket betartató büntetésekre. De sajnos már az első emberpárnak is sikerült „rossznak” lenni, mert a Teremtő tiltó parancsa ellenére ettek a tudás fájáról. Büntetésből az Isten kiűzte őket a paradicsomból, s így már nem volt alkalmuk az örök élet fájáról is enni, ezért vagyunk sajnos azóta is halandóak.

Ebből is látszik, hogy rossz emberek mindig is voltak, vagy - finomabban fogalmazva – bármennyire is jók vagyunk, időnként eltévelyedhetünk. Ezért van szükség az emberi kapcsolatokat szabályozó törvényekre és az elrettentő szankciókra. Mert - lássuk be -, hogy a büntetés réme nélkül nem igen tartanánk be egy sor törvényt, én például biztosan gyorsabban hajtanék a városban ötvennél. (Egymás közt szólva, néha még így is megteszem.)

A törvények tehát elsősorban azért születnek, hogy megakadályozzák a rossz cselekedeteket. De a törvényhozók néha – talán maguk sem gondolván komolyan, hogy mégis csak vannak olyan emberek, akik kijátsszák a közösen elfogadott törvényeket – elfelejtik a hatékony elrettentő szankciókat.

Az országok önkéntes közösségeinek, így az Európai Uniónak is meg vannak a maguk közösen elfogadott törvényei, de az utóbbi nyolc-tíz év tapasztalatai azt mutatják, hogy hiányosak a fegyelmező szankcióik. Például hiába léteztek a túl nagy költségvetési hiányt és a túlzott eladósodottságot tiltó maastrichti kritériumok, a tagországok egy részének esze ágában sem volt betartani azokat, mindaddig, amíg - alaposan megkésve - az EU be nem élesítette a túlzott deficit eljárásnak nevezett szankciót. Hiába ígérte meg a csatlakozás előtt néhány tagjelölt ország, hogy betartja a kisebbségi jogokat, nem tarja be, az EU-nak pedig nincsenek meg az ebben az esetben is jogosnak ítélhető kényszerítő szankciói.

De még kevésbé gondoltak az Unió alapító atyái arra, hogy lesz olyan tagország, amely az közösség lelkének számító alapvető szabadságjogokat kezdi ki. Így most nehéz helyzetben van az Unió, mert a törvényes szankciók hiánya miatt nem tudnak fegyelmezni. Márpedig a liberális demokráciáknak szentek a törvények, így a törvényes szankciók – vagy jelen esetben a szankciók hiánya is.

Az Egyesült Államok mivel nem tagja az Uniónak, ezért lényegesen szabadabban döntheti el, hogy kit tekint a barátjának és hogyan viszonyul hozzá.

De már az EU-ban is készülnek azok a törvények, amelyek szankcionálni fogják az uniós alapértékek, az emberi méltóság megsértését, az illiberális demokráciát. (Bár mire ezeket az uniós többség elfogadja…) De az egyes tagországoknak addig is joguk van hozzá, hogy olyan kérdésekben, amelyek nem tartoznak a közös szabályok alá, saját hatáskörben fellépjenek az elveikkel ellentétesen cselekvőkkel szemben. És tartok tőle, hogy egyre többen lesznek, vagy inkább már csendben vannak is olyanok, akik nem különösebben törik magukat egy a szabadságjogokat korlátozó, arrogáns ország barátságáért.

Persze ki is lehet lépni ebből az önkéntes társulásból, azaz az Európai Unióból, ha a többség úgy dönt, hogy nem ért egyet az Unió alapértékeivel, az emberi méltóság eszméjét megalapozó egyéni szabadságjogokkal, és ezt most már nyíltan, az illiberális demokrácia hangsúlyozásával ki is mondja. Én ugyan személy szerint - lehet, hogy kisebbségként - nem értek egyet a kilépéssel, bár morálisan tisztességesebbnek gondolom, mint a kettős beszédet és az acsarkodást egy önkéntes társulással szemben.Legfeljebb ugranak a felzárkóztatási pénzek, és ismét ahhoz a Kelethez fogunk tartozni, amelytől Szent István királyunk óta próbálunk megszabadulni, és amely 1849-ben és 1956-ban is eltiporta a szabadságunkat!

Sok sikert ehhez kedves Kövér úr! Én már mindenesetre - sok százezer honfitársammal együtt - már nem leszek itt akkor, amikor ismét csak Moszkvába mehetek az egyetemre!

                                                                           Sipos László